IV. A NYOMOZATI BIZONYÍTÉKOK TÁRGYALÁSI ANYAGGÁ VÁLÁSA

1. A hearsay-tilalom mint kiindulópont

Az angol common law hagyományos, évszázados szabálya szerint a hallomásból származó bizonyíték (hearsay – vagyis egy tárgyalótermen kívül tett nyilatkozat, amelyet annak tartalma igazságtartalmának alátámasztására kívánnak felhasználni) főszabály szerint nem fogadható el bizonyítékként. E szabály indoka, hogy a nyilatkozattevő szavahihetősége, észlelési és emlékezési képessége csak akkor ellenőrizhető a keresztkérdezés (cross-examination) eszközével, ha a nyilatkozattevő személyesen, eskü alatt jelenik meg a tárgyaláson. Ebből következően a nyomozati iratban rögzített nyilatkozat – legyen az tanúvallomási jegyzőkönyv, feljegyzés vagy egyéb dokumentum – önmagában, a keletkezésének puszta tényénél fogva nem alkalmas arra, hogy a bíróság vagy a esküdtszék azt a tényállás alapjául vegye; ahhoz, hogy bizonyítékká váljon, azt vagy élő tanúvallomás formájában meg kell ismételni, vagy valamely törvényi kivétel alapján más módon kell a tárgyalás anyagává tenni. Ez az alapállás élesen szembeállítható a kontinentális, dossier-alapú modellekkel, amelyekben a nyomozati/vizsgálóbírói jegyzőkönyv – megfelelő eljárási garanciák mellett – főszabályként a bírói meggyőződés önálló forrásául szolgálhat.

2. Írásbeli tanúvallomás felolvasása – a Criminal Justice Act 1967 9. §-a

Az első és leggyakrabban alkalmazott jogi technika, amellyel a nyomozás során felvett tanúvallomás – élő tanúmeghallgatás nélkül – a tárgyalás anyagává tehető, a Criminal Justice Act 1967 9. §-a szerinti írásbeli vallomás (written statement) felolvasása.¹ A szabály szerint a nyilatkozatnak a nyilatkozattevő által aláírtnak kell lennie, tartalmaznia kell egy, az igazmondási kötelezettségre és a hamis tartalom büntetőjogi következményeire figyelmeztető nyilatkozatot, azt a tárgyalás előtt kézbesíteni kell a többi félnek, és a feleknek – a Criminal Procedure Rules által meghatározott, jellemzően hét napos – határidőn belül lehetőségük van kifogást emelni, amely esetben a nyilatkozattevőt élőben kell meghallgatni. Ha azonban a felek a vallomás felolvasásában megállapodnak – vagyis a védelem nem vitatja annak tartalmát –, a bíróság nem is követelheti meg a nyilatkozattevő személyes megjelenését, és a vallomást egyszerűen felolvassák, vagy – a gyakorlatban egyre gyakrabban – írásban átadják a esküdtszéknek anélkül, hogy azt szó szerint fel kellene olvasni.

3. Formális beismerés – a Criminal Justice Act 1967 10. §-a

Talán az egyik legfontosabb a formális beismerés (formal admission), amelyet a Criminal Justice Act 1967 10. §-a szabályoz.² E rendelkezés szerint, ha a vád és a védelem valamely tényben – akár a tárgyalás előtt, akár annak folyamán – megállapodik, az adott tény az eljárásban (ideértve a fellebbezést és az esetleges megismételt eljárást is) az azt elismerő fél tekintetében véglegesen bizonyítottnak minősül. A tárgyaláson kívül tett beismerésnek írásba foglaltnak, természetes személy esetén a beismerő aláírásával, a védelem oldalán pedig a jogi képviselő közreműködésével kell megtörténnie.

„Ha egy tényt e szakasz alapján bármelyik fél az eljárásban elismer, ez az elismerés az adott eljárásban … az azt tevő fél tekintetében az elismert tény vonatkozásában véglegesnek (conclusive) minősülő bizonyítéknak számít.” (Criminal Justice Act 1967, 10. § (2) bekezdés, szerzői kiemeléssel, saját fordítás)

A formális beismerés gyakorlati jelentősége abban áll, hogy az elismert tényt egyáltalán nem kell bizonyítani: sem felolvasásra, sem a mögöttes irat ismertetésére, sem tanúmeghallgatásra nincs szükség, a bíróság a beismerés tényét egyszerűen a jegyzőkönyvbe rögzíti, és a esküdtszék részére – jellemzően a bíró összegzésének (summing up) részeként – ismerteti, hogy az adott tény nem vitatott. Éppen ez az a jogi technika, amely választ ad a felhasználó által feltett kérdésre: amit a vádlott és védője a nyomozás során ténylegesen megismert, és aminek tartalmát nem vitatja, azt a felek – jellemzően a Plea and Trial Preparation Hearing keretében, esetkezelési kötelezettségük részeként – formális beismerés (vagy az alábbiakban tárgyalt megegyezéses tényvázlat) formájában rögzítik, és azt a tárgyaláson nem kell újra, szó szerint ismertetni. Megjegyzem hasonló szabályozás nálunk is ismert az előkészítő ülésen, de erről a sorozat későbbi részében részletesen szólok.

4. A hearsay statútumban rögzített kivételei – Criminal Justice Act 2003, XI. rész

A hagyományos common law hearsay-tilalmat a Criminal Justice Act 2003 XI. része (114–136. §) váltotta fel egy modern kivételrendszerrel.¹⁰ A 114. § szerint egy tárgyalótermen kívüli nyilatkozat akkor fogadható el bizonyítékként, ha arra valamely statútum kifejezett felhatalmazást ad, vagy ha azt a bíróság az igazságszolgáltatás érdekében – a nyilatkozat bizonyító erejét, megbízhatóságát és azt is mérlegelve, hogy a nyilatkozattevő miért nem jelenik meg személyesen – elfogadhatónak találja. A 116. § szerint hearsay-bizonyíték fogadható el, ha:

• a nyilatkozattevő elhunyt,

-testi vagy szellemi állapota miatt alkalmatlan a megjelenésre,

-az Egyesült Királyságon kívül tartózkodik,

-nem lelhető fel, vagy

-félelemből nem kíván megjelenni – ez utóbbi esetben a bíróságnak külön mérlegelnie kell, hogy a méltányosság szempontjai és az esetlegesen alkalmazható különleges intézkedések (special measures) fényében indokolt-e a személyes megjelenés mellőzése.

A 117. § az üzleti és hivatalos dokumentumokra (business and other documents) vonatkozó külön szabályt tartalmaz, amely szerint az ilyen, rendes üzletmenet során keletkezett irat akkor fogadható el, ha

• az információt szolgáltató személynek arról közvetlen tudomása volt, és a nyilatkozattevő nem érhető el, vagy
• nem emlékszik ésszerűen az irat tartalmára; a bíróság ugyanakkor kizárhatja a dokumentumot, ha annak megbízhatósága kétséges.

A 118. § nyolc, a common law-ból megőrzött kategóriát (így a res gestae, a beismerő vallomás és a szakvélemény alapjául szolgáló tények) tart fenn, míg a 121. § korlátozza a többszörös hearsay (hearsay a hearsay-ben) elfogadhatóságát, a 123–124. § pedig eljárási biztosítékokat (a nyilatkozattevő kompetenciájának vizsgálata, a távollévő nyilatkozattevő szavahihetőségének megtámadhatósága) ír elő. Mindezek felett a bíróság a Police and Criminal Evidence Act 1984 78. §-a alapján akkor is kizárhatja a bizonyítékot, ha annak elfogadása az eljárás tisztességét méltánytalanul befolyásolná.¹¹

5. Terjedelmes iratanyag kezelése a gyakorlatban

Fontos kérdés – hogy egy több száz oldalas lehallgatási vagy megfigyelési jegyzőkönyvet szó szerint fel kell-e olvasni, illetve a hangfelvételt le kell-e játszani – az angol gyakorlatban jellemzően fel sem merül olyan formában, mint a kontinentális eljárásokban, mert a rendszer több, egymást kiegészítő eszközzel eleve megelőzi a redundáns anyagismertetést. Elsőként az ún. edited statement (szerkesztett vallomás/átirat) gyakorlata említendő: a felek – jellemzően a bíróság esetkezelési jogkörében hozott, a Criminal Procedure Rules 3. részén alapuló határozata nyomán – megállapodnak abban, hogy a terjedelmes anyagból mely részek relevánsak, és csak ezeket a részeket veszik fel az ún. jury bundle-be, vagyis a esküdtszék kezébe adott iratcsomóba; az irreleváns vagy nem vitatott részek egyszerűen kimaradnak.

Másodszor, a bíró esetkezelési jogkörében kötelezheti a feleket rövid, megegyezéses tényösszefoglaló (agreed case summary) elkészítésére, amelyet a esküdtszék a részletes irat helyett kézhez kap; ezt a gyakorlatot részletesen tárgyalja a Judicial College által kiadott Crown Court Compendium, amely a esküdtszéki tárgyalásvezetés és az összegzés (summing up) egységes bírói gyakorlatának kézikönyve.¹²

Harmadszor – és ez a leggyakrabban alkalmazott technika –, ha a vádlott és védője az adott iratot a nyomozás során ténylegesen megismerte és annak tartalmát nem vitatja, a fentebb tárgyalt, a Criminal Justice Act 1967 10. §-a szerinti formális beismerés (admission) útján az adott tényt egyszerűen elismertként rögzítik, és sem a felolvasás, sem a hangfelvétel lejátszása nem szükséges: a esküdtszék csak azt a tényt kapja meg, amelyet az irat alátámaszt, magát az iratot – illetve annak a vita szempontjából érdektelen részeit – nem.

Mindezt kiegészíti a bizonyíték-feltárási (disclosure) rendszer, amelyet a Criminal Procedure and Investigations Act 1996 szabályoz:¹³ a nyomozó hatóság a fel nem használt anyagról (unused material) jegyzéket (schedule) készít, és ezt – a Crown Prosecution Service Disclosure Manual-jában részletezett eljárás szerint¹⁴ – a védelem rendelkezésére bocsátja annak eldöntése végett, mely részek relevánsak a védekezés szempontjából; ez a mechanizmus biztosítja, hogy a védelem a tárgyalás előtt, kellő időben megismerhesse a fel nem használt nyomozati anyagot is, ezáltal is csökkentve annak szükségességét, hogy a tárgyaláson magát a teljes iratanyagot ismertessék.

6. Videó- és hangfelvétellel rögzített tanúvallomás mint evidence-in-chief

Külön említést érdemel a Youth Justice and Criminal Evidence Act 1999 27. §-a,¹⁵ amely lehetővé teszi, hogy az ún. sérülékeny (jellemzően kiskorú vagy szexuális bűncselekmény sértettjeként érintett) tanúról a nyomozás során, az Achieving Best Evidence (ABE) protokoll szerint készített video-felvétel a tanú szóbeli vallomását (evidence-in-chief) helyettesítse. Ilyenkor a felvétel lejátszása lép a hagyományos szóbeli vallomástétel helyébe, a tanú a tárgyaláson – élőben vagy videó-kapcsolaton keresztül – jellemzően csak a keresztkérdezés és az esetleges kiegészítő kérdések erejéig jelenik meg. Ez a megoldás jól szemlélteti, hogy az angol jog a szóbeliség és közvetlenség elvét nem mereven, hanem funkcionálisan – a bizonyíték megbízhatóságának és a sértett/tanú védelmének egyensúlyát szem előtt tartva – érvényesíti.

A 3. ábra a fentiekben tárgyalt döntési logikát – hogy egy adott nyomozati irat milyen úton válik a tárgyalás bizonyítékává – foglalja össze, kiemelve a terjedelmes iratanyag kezelésének gyakorlati technikáit is.

V. A LEHALLGATÁSI ÉS MEGFIGYELÉSI ANYAGOK KÜLÖNÖS SZABÁLYOZÁSA

1. Az interception-tilalom: az Investigatory Powers Act 2016 56. §-a

Le kell-e lejátszani a lehallgatási anyagokat a tárgyaláson? Az angol jog meglepő választ ad: a nyilvános postai vagy távközlési hálózaton történő, engedélyhez kötött lehallgatás (interception) útján keletkezett anyag tartalma, sőt magának a lehallgatásnak a ténye is, főszabály szerint kizárt minden bírósági eljárásból. E tilalmat jelenleg az Investigatory Powers Act 2016 56. §-a és 3. melléklete rögzíti;¹⁶ a rendelkezés megtiltja, hogy bármilyen bírósági vagy vizsgálati eljárásban bizonyítékot terjesszenek elő, kérdést tegyenek fel, vagy egyéb módon olyan tényt közöljenek, amelyből a lehallgatás megtörténtére vagy annak tartalmára lehetne következtetni, a 3. mellékletben meghatározott szűk kivételek kivételével. E szabály közvetlen elődje a Regulation of Investigatory Powers Act 2000 17. §-a,¹⁷ amelynek eredete az Interception of Communications Act 1985-re¹⁸ vezethető vissza.

2. Történeti háttér és vezető esetjog

A tilalom eredete az Emberi Jogok Európai Bíróságának Malone v United Kingdom ügyben hozott 1984-es ítéletére nyúlik vissza,¹⁹ amelyben a strasbourgi bíróság megállapította, hogy az Egyesült Királyságban a lehallgatás akkoriban nem rendelkezett megfelelő jogszabályi alappal, ami az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkének (a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog) sérelmét jelentette. Az ítélet nyomán született meg az Interception of Communications Act 1985, amely – a jogszerűség biztosítása mellett – egyúttal bevezette a bizonyítékként való felhasználás tilalmát is, amelyet a későbbi törvények (RIPA 2000, majd IPA 2016) változatlan alapelvvel tartottak fenn.

A vezető esetjogi döntés e körben az House of Lords R v Preston ügyben hozott ítélete,²⁰ amelyben Lord Mustill arra mutatott rá, hogy a lehallgatási tevékenység jellegéből fakadóan a titkosság („axiomatikus”) megőrzése az elsődleges cél, még akkor is, ha e megfontolás megalapozottsága vitatható. A tilalom alóli, gyakorlati szempontból jelentős kivételt jelenti ugyanakkor a külföldön, az adott ország joga szerint jogszerűen beszerzett lehallgatási anyag: az House of Lords az R v P and Others ügyben kimondta, hogy az ilyen, külföldi hatóság által jogszerűen beszerzett anyag angol közrendi akadály nélkül felhasználható bizonyítékként, feltéve, hogy azt a PACE 1984 78. §-a szerinti tisztességi mérlegelés is kiállja.²¹

3. Elhatárolás: célzott és rejtett megfigyelés

Lényeges elhatárolni az interception fogalmát a célzott, illetve rejtett megfigyeléstől (directed és intrusive surveillance), amelyet a Regulation of Investigatory Powers Act 2000 II. része szabályoz.¹⁷ Ha a bizonyíték nem távközlési hálózaton történő „elfogásból”, hanem például egy helyiségben elhelyezett lehallgatókészülékből, rejtett kamerából vagy GPS-nyomkövetőből származik, az nem esik az interception-tilalom hatálya alá, és – az engedélyezési eljárás szabályszerűsége esetén – alapvetően felhasználható bizonyítékként. Ebben az esetben a bíróság mérlegelési jogköre a PACE 1984 általános, 78. §-a szerinti tisztességi klauzulájára korlátozódik: ha a bizonyíték beszerzésének módja olyan mértékben méltánytalan volt, hogy annak elfogadása az eljárás tisztességét sértené, a bíró kizárhatja azt; ellenkező esetben a felvétel lejátszása vagy az arról készült átirat ismertetése a szokásos bizonyítási mód. A megkülönböztetést és a hozzá kapcsolódó döntési logikát a 4. ábra szemlélteti.

4. Nemzetközi összevetés és kritikai megjegyzések

A JUSTICE nevű brit jogvédő szervezet 2006-ban közzétett, azóta is mértékadó jelentése szerint az Egyesült Királyság a common law országok között egyedülálló kivételt képez: Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Dél-Afrika és az Amerikai Egyesült Államok mind elfogadják a lehallgatási bizonyítékot, a módszerek és források védelmét pedig a közérdekű immunitás (public interest immunity) intézményével biztosítják, nem pedig a bizonyíték teljes kizárásával.²² A jelentés szerint a kormányzati érvelés – amely szerint a bizonyítékként való felhasználás „kioktatná” a bűnelkövetőket a lehallgatás elkerülésének módszereiről, vagy összeegyeztethetetlen lenne az adversarial rendszerrel – empirikusan nem támasztható alá, és éles ellentmondásban áll azzal, hogy a kormányzat ugyanakkor a bizonyítási nehézségekre hivatkozva vezetett be különleges, a rendes bizonyítási sztenderdeket megkerülő terrorizmusellenes intézkedéseket. E kritikai szempont a jelen tanulmány szempontjából azért is releváns, mert éles kontrasztot mutat a magyar (és általában a kontinentális) gyakorlattal, ahol a bírói engedéllyel végzett lehallgatás jegyzőkönyve, illetve hangfelvétele tipikus és elfogadott – bár a magyar gyakorlatban is terjedelmi és ismertetési nehézségeket okozó – bizonyítéknak minősül; ez a különbség a sorozat harmadik, kontinentális részében részletesebb összevetés tárgyát képezi majd.

VI. A VÁDLOTT TÁVOLLÉTE A TÁRGYALÁSON

1. A jelenléti jog és annak korlátai

Az angol jogban is alapelv, hogy a vádlottnak joga van jelen lenni a saját büntetőeljárásában – ez a tisztességes eljáráshoz (fair trial) való jog, így az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkének egyik vetülete. E jog azonban nem abszolút: lemondható, sőt bizonyos körülmények között a vádlott saját magatartásával el is veszítheti azt. A kérdés tehát az, milyen feltételek mellett folytatható a tárgyalás – akár a Magistrates’ Courtban, akár a Crown Courtban – a vádlott távollétében.

2. A vezető esetjog: R v Jones

Az irányadó esetjogi mércét az House of Lords R v Jones ügyben hozott, azóta is alapvető jelentőségű ítélete fekteti le.²³ Az ügyben a vádlottak a postarablásra irányuló összeesküvés vádjával szemben több tárgyalási napon nem jelentek meg, majd szökésben voltak; az elsőfokú bíróság a tárgyalást a távollétükben folytatta le, és a vádlottakat elmarasztaló ítélet született. Az House of Lords megerősítette, hogy a bíróságnak van mérlegelési jogköre a tárgyalás folytatására a vádlott önkéntes (szándékos) távollétében, ezt a jogkört azonban – a Lordok Háza szavaival – „rendkívüli körültekintéssel, az eljárás tisztességére gondosan figyelemmel” kell gyakorolni. Az ítéletből – és az azt alkalmazó későbbi esetjogból – levezethető, nem kimerítő jellegű mérlegelési szempontok a következők:

-a távollét oka és önkéntessége;

-biztosítható-e tisztességes eljárás a vádlott jogi képviselőjének jelenlétével, illetve annak hiányában; -a rendelkezésre álló bizonyítékok súlya és jellege;

-a sértettek, a tanúk és az esetleges társvádlottak érdeke, valamint a késedelem rájuk gyakorolt hatása; -az esküdtszéknek adandó figyelmeztetés tartalma;

• a vádlott számára nyitva álló fellebbezési, illetve utólagos jogorvoslati lehetőségek megléte.

3. A Jones-teszt alkalmazása a legújabb esetjogban

A Jones-kritériumok gyakorlati alkalmazását két, 2024-es Court of Appeal döntés jól szemlélteti. A Hanna & Anor v Rex ügyben²⁴ a vádlottak visszavonták jogi képviselőjük megbízását, és megtagadták a tárgyaláson való megjelenést; az elsőfokú bíróság – a Jones-kritériumokat alkalmazva – úgy ítélte meg, hogy magatartásuk szándékos, az eljárást hátráltatni kívánó volt, és a tárgyalást a távollétükben folytatta le. A Court of Appeal helybenhagyta ezt a döntést, megállapítva, hogy az elsőfokú bíró megfelelően mérlegelte a releváns szempontokat, és az eljárás a vádlottak távolléte ellenére is tisztességes maradt.

Az R v Peter Brown ügy²⁵ ezzel szemben az önhibáján kívüli (involuntary) távollét esetét mutatja be: a vádlott a tárgyalás második napján megbetegedett és kórházba szállították. A Court of Appeal ennek ellenére helybenhagyta az eljáró bíró azon döntését, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében fejezzék be, arra hivatkozva, hogy a bizonyításfelvétel addigra már lezárult, a vádlott előzetesen jelezte, hogy nem kíván saját maga vallomást tenni, további védelmi bizonyíték előterjesztésére nem került sor, és a esküdtszék megfelelő, a távollétből levonható hátrányos következtetést kizáró utasítást kapott. Az ügy jól illusztrálja, hogy az önkéntesség hiánya önmagában nem jelent feltétlen akadályt a folytatásra, ha az eljárás olyan szakaszában következik be, amelyben a vádlott jelenlétének hiánya ténylegesen nem befolyásolja az eljárás tisztességét.

4. Az esküdtszéki utasítás mint eljárási garancia

Mindkét ismertetett ügyben, és általánosságban is, alapvető eljárási garanciaként jelenik meg, hogy amennyiben a tárgyalás a vádlott távollétében folytatódik, a bírónak kifejezett és egyértelmű utasítást kell adnia a esküdtszéknek arra vonatkozóan, hogy a távollétből ne vonjanak le semmilyen, a vádlott bűnösségére nézve hátrányos következtetést. E gyakorlat egységesítését és a bírák számára nyújtott iránymutatását szolgálja a Judicial College Crown Court Compendiuma, amely külön foglalkozik a vádlott távollétében folytatott eljárás esetén a esküdtszéknek adandó utasítás tartalmával.¹²

5. Eltérések a Magistrates' Court és a Crown Court gyakorlata között

A Magistrates’ Courtban – a Magistrates’ Courts Act 1980 alapján³ – a vádlott távollétében történő tárgyalás lényegesen rutinszerűbb, különösen kisebb súlyú, summary jellegű ügyekben, ahol a vádlott értesítése és a távollét ténye önmagában elegendő lehet a tárgyalás lefolytatásához. A Crown Courtban ezzel szemben – tekintettel az ügyek súlyára és az esküdtszéki eljárás sajátosságaira – a Jones-teszt szerinti alapos, egyedi mérlegelés az elvárt sztenderd, és a bíróságok a gyakorlatban is „végső eszközként” (measure of last resort) tekintenek a távollétben történő folytatásra. Az 5. ábra a teljes döntési folyamatot foglalja össze.

VII. ÖSSZEHASONLÍTÓ TÁBLÁZAT: AZ ANGOL MODELL ÉS A MAGYAR GYAKORLAT ÁTTEKINTÉSE

A tanulmányban tárgyalt kérdéskörök gyakorlati áttekinthetőségét az alábbi táblázat szolgálja, amely az angol-walesi megoldásokat a magyar szabályozás és gyakorlat jellemző (a teljesség igénye nélküli, kizárólag tájékozódási célú) vonásaival állítja szembe. A táblázat célja nem a magyar szabályozás részletes bemutatása – amelyre a sorozat kontinentális, harmadik része tér majd ki –, hanem annak érzékeltetése, mely pontokon mutat az angol modell éles, gyakorlati következményekkel járó eltérést.

Kérdéskör	Angol-walesi megoldás	Jellemző magyar gyakorlat (rövid tájékoztató jelleggel)
Nyomozati irat tárgyalási felhasználása	Csak akkor bizonyíték, ha a tárgyaláson – szóban, felolvasással vagy statútum szerinti kivétellel – ismertetik (CJA 1967 9. §; CJA 2003 XI. rész); a nyomozati jegyzőkönyv önmagában nem tényállás-alap.	A teljes nyomozati iratanyag- a Be. szerinti ismertetési szabályok mellett- főszabályként felhasználható és a bírói meggyőződés forrásává válhat.
Nem vitatott tény kezelése	Formális beismerés (CJA 1967 10. §): az elismert tény véglegesen bizonyítottnak minősül, azt egyáltalán nem kell ismertetni.	A Be. 508. § c) pontja szerint és a 519. § (4) bekezdés a) pontja tartalmazza, amely a bizonyítási indítványokról szóló szakasz része. Eszerint „a bíróság mellőzheti a bizonyítást az ügyész, a vádlott és a védő által valósnak elfogadott tények tekintetében"
Terjedelmes iratanyag (pl. lehallgatási jegyzőkönyv)	Edited statement, agreed case summary, jury bundle: csak a releváns/vitatott részek kerülnek a esküdtszék elé; a nem vitatott rész admission útján, ismertetés nélkül épül be.	A iratnyag,hanganyag, digitális adatok, stb. ismertetése (felolvasása, lejátszása) jellemzően szükséges, ha azt a felek indítványozzák és a bíróság szükségesnek tartja.
Lehallgatási (interception) anyag	Elvi kizárás: a tartalom és a lehallgatás ténye sem használható fel bizonyítékként (IPA 2016 s. 56), szűk kivételekkel.	A bírói engedéllyel végzett lehallgatás leiratai/felvételei tipikus, elfogadott bizonyíték, amelyet a tárgyaláson ismertetni kell.
Rejtett megfigyelés (helyiség, GPS, kamera)	Alapvetően felhasználható; kizárás csak a PACE 1984 78. §-a szerinti általános tisztességi mérlegelés alapján.	Hasonlóan felhasználható bizonyíték, a hazai bizonyítási szabályok és a beszerzés jogszerűségének vizsgálata mellett.
Sérülékeny tanú vallomása	Video-felvétel (ABE-interjú) a szóbeli vallomás helyébe léphet (YJCEA 1999 s. 27); a tanú jellemzően csak keresztkérdezésre jelenik meg.	A kihallgatásról készült felvétel bizonyos esetekben szintén helyettesítheti a személyes megjelenést, eltérő részletszabályok mellett.
Vádlott távolléte a tárgyaláson	Bírói mérlegelési jogkör a Jones-kritériumok (R v Jones [2002] UKHL 5) alapján; a folytatás „végső eszköz”, kötelező esküdtszéki utasítással.	A távollétben tartható tárgyalás feltételei a Be.-ben taxatívabban, szűkebb bírói mérlegelési mozgástérrel meghatározottak.

VIII. ÖSSZEGZÉS ÉS KITEKINTÉS

Az angol-walesi büntetőeljárás bírósági szakaszának vizsgálata a magyar (és általában kontinentális) szemlélő számára három fő tanulsággal szolgálhat. Először: az adversarial rendszer élesen elválasztja a „nyomozati anyagot” a „bizonyítéktól” – utóbbi csak akkor jön létre, ha azt a tárgyaláson, a részletesen szabályozott törvényi technikák (a Criminal Justice Act 1967 9. és 10. §-a, illetve a Criminal Justice Act 2003 hearsay-kivételei) valamelyike szerint ismertetik; ez a rendszer ugyanakkor – éppen a formális beismerés és a szerkesztett/összefoglalt anyagismertetés intézményei révén – kifejezetten hatékony eszközöket kínál a redundáns, a felek által már nem vitatott anyag ismételt ismertetésének elkerülésére. Másodszor: a lehallgatási bizonyíték szinte teljes kizárása az angol jog egyedülálló, nemzetközi összevetésben is kivételes sajátossága, amely élesen szembeállítható mind a többi common law ország, mind – amint azt a sorozat következő részei bemutatják majd – a legtöbb kontinentális jogrendszer gyakorlatával. Harmadszor: a vádlott tárgyalási távolléte kérdésében az angol jog nem mereven jelenlét-központú, hanem az esetek egyediségéhez igazodó, esetjogilag finomhangolt mérlegelési rendszert (a Jones-kritériumokat) alkalmaz, amely a vádlott jelenléthez való jogának védelme és az eljárás elhúzódásának, illetve a szándékos obstrukciónak a megakadályozása között teremt egyensúlyt.

A sorozat következő része: A tanulmánysorozat második része az Amerikai Egyesült Államok szövetségi és állami büntetőeljárását vizsgálja majd hasonló szempontrendszer szerint – középpontban a Federal Rules of Evidence 801–807. szabályai szerinti hearsay-rendszerrel, az Egyesült Államok Alkotmánya hatodik kiegészítésének confrontation clause-ával és az azt értelmező Crawford v Washington ítélettel, a lehallgatási bizonyíték Title III (Omnibus Crime Control and Safe Streets Act 1968) szerinti – az angol modelltől homlokegyenest eltérő – elfogadhatóságával, valamint a vádlott távolléte esetén irányadó szövetségi büntetőeljárási szabályzat (Federal Rules of Criminal Procedure) 43. szabályával. A harmadik rész ezt követően a kontinentális európai modellek közül a német, a francia, a dán és a holland szabályozást tekinti át, ahol a nyomozati/vizsgálóbírói aktafelvétel és a bírói szerep alapvetően más bizonyítási logikát eredményez, és amely modellek egymás közötti, valamint az angol és amerikai megoldásokkal való összevetése lehetővé teszi majd a magyar szabályozás és gyakorlat szélesebb kontextusba helyezését és esetleges de lege ferenda következtetések levonását.

Jegyzetek és hivatkozások

1. Criminal Justice Act 1967, s. 9 (Proof by written statement). Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1967/80/section/9
2. Criminal Justice Act 1967, s. 10 (Proof by formal admission). Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1967/80/section/10
3. Magistrates’ Courts Act 1980. Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1980/43
4. Crime and Disorder Act 1998, s. 51 (Sending cases to the Crown Court), a Criminal Justice Act 2003 által módosított formájában.
5. Criminal Procedure Rules 2020 (SI 2020/759), 9. rész (Allocation and sending for trial), legutóbb 2025-ben módosítva. Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/uksi/2020/759
6. Criminal Procedure Rules 2020 (SI 2020/759), 3. rész (Case management).
7. Courts and Tribunals Judiciary, tájékoztatás a Plea and Trial Preparation Hearing (PTPH) és a Better Case Management (BCM) reformról, judiciary.uk.
8. Ministry of Justice, Criminal Court Statistics Quarterly: October to December 2025, publikálva 2026.03.26., GOV.UK, https://www.gov.uk/government/statistics/criminal-court-statistics-quarterly-october-to-december-2025
9. Institute for Government, Performance Tracker 2025: Criminal courts, publikálva 2025 októberében, https://www.instituteforgovernment.org.uk/publication/performance-tracker-2025/criminal-justice/criminal-courts
10. Criminal Justice Act 2003, Part 11 (Evidence), ss. 114–136. Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/2003/44/part/11
11. Police and Criminal Evidence Act 1984, s. 78 (Exclusion of unfair evidence). Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1984/60/section/78
12. Judicial College, Crown Court Compendium, Part I: Jury and Trial Management and Summing Up, judiciary.uk (folyamatosan frissített kiadás).
13. Criminal Procedure and Investigations Act 1996. Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1996/25
14. Crown Prosecution Service, Disclosure Manual és „Disclosure” gyakorlati útmutató, cps.gov.uk/about-cps/disclosure
15. Youth Justice and Criminal Evidence Act 1999, s. 27 (Video recorded evidence in chief). Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1999/23/section/27
16. Investigatory Powers Act 2016, s. 56 és Sch. 3. Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/2016/25/section/56
17. Regulation of Investigatory Powers Act 2000 (RIPA), korábbi s. 17 (hatályon kívül helyezve; utóda az IPA 2016 s. 56) és II. rész (Surveillance and covert human intelligence sources).
18. Interception of Communications Act 1985 (hatályon kívül helyezve; a RIPA 2000, majd az IPA 2016 előzménye).
19. Malone v United Kingdom (1984) 7 EHRR 14 (EJEB).
20. R v Preston [1994] 2 AC 130 (HL), Lord Mustill véleménye.
21. R v P and Others [2001] 2 All ER 58 (HL).
22. JUSTICE, Intercept Evidence: Lifting the Ban, 2006. október, https://files.justice.org.uk/wp-content/uploads/2015/07/06170838/Intercept-Evidence-1-October-2006.pdf
23. R v Jones [2002] UKHL 5; [2003] 1 AC 1.
24. Hanna & Anor v Rex [2024] EWCA Crim 1315.
25. R v Peter Brown [2024] EWCA Crim 1763.
26. Senior Courts Act 1981. Legislation.gov.uk, https://www.legislation.gov.uk/ukpga/1981/54

Felhasznált irodalom és jogforrások

Jogszabályok és delegált jogforrások

• Interception of Communications Act 1985
• Magistrates’ Courts Act 1980
• Police and Criminal Evidence Act 1984 (PACE) és a hozzá kapcsolódó Codes of Practice
• Senior Courts Act 1981
• Criminal Justice Act 1967
• Criminal Procedure and Investigations Act 1996
• Regulation of Investigatory Powers Act 2000
• Youth Justice and Criminal Evidence Act 1999
• Crime and Disorder Act 1998
• Criminal Justice Act 2003
• Criminal Procedure Rules 2020 (SI 2020/759) és a hozzá kapcsolódó Criminal Practice Directions, legutóbb módosítva 2025-ben
• Investigatory Powers Act 2016

Bírósági döntések

• Malone v United Kingdom (1984) 7 EHRR 14 (EJEB)
• R v Preston [1994] 2 AC 130 (HL)
• R v P and Others [2001] 2 All ER 58 (HL)
• R v Jones [2002] UKHL 5; [2003] 1 AC 1
• Hanna & Anor v Rex [2024] EWCA Crim 1315
• R v Peter Brown [2024] EWCA Crim 1763

Szakirodalom és egyéb források

• David Ormerod és David Perry (szerk.), Blackstone’s Criminal Practice 2026, Oxford University Press
• John Sprack és Michael Sprack, A Practical Approach to Criminal Procedure, Oxford University Press (legutóbbi kiadás)
• Judicial College, Crown Court Compendium, Part I: Jury and Trial Management and Summing Up, judiciary.uk
• JUSTICE, Intercept Evidence: Lifting the Ban, 2006. október
• Crown Prosecution Service, Disclosure Manual, cps.gov.uk
• Ministry of Justice, Criminal Court Statistics Quarterly: October to December 2025 (publ. 2026.03.26.), GOV.UK
• Institute for Government, Performance Tracker 2025: Criminal courts (publ. 2025 október), instituteforgovernment.org.uk
• Courts and Tribunals Judiciary, judiciary.uk – tájékoztatók a Crown Court eljárásáról és a Better Case Management reformról